A Netflix nagy dobásaként promózta a Taylor Swift életéről szóló doksit, a Miss Americanát, aminek pár napja volt a premierje a streaming-szolgáltatón. Swift sokakat érdekel, a témaválasztás tehát szuper volt, egyetlen kis akadállyal: már készült egy világsztárról nemrég egy elég hatásos dokumentumfilm, amit nehéz überelni, egyrészt ellentmondásos személyisége és őszintesége miatt, másrészt a film is egész jó volt, hatásos, sőt, helyenként katartikus.

Ez a Lady Gaga-dokumentumfilm volt (Gaga: Five Foot Two), amiben az énekesnő nem szégyellt beszélni komoly fizikai betegségéről, szorongásairól, családi traumáiról, és sokszor kikészülve, fizikailag leépülve, orvosokkal-hatalmas stábbal körülvéve mutatta meg magát, amint próbál napról napra, megmérettetésről megmérettetésre talpra állni, közben pedig zenét szerezni és albumot csinálni, na meg filmezni.

A lepukkant külsejű, mégis karizmatikus, kócos Gaga képe kitörölhetetlen még, ezért nehéz előítélet nélkül leülni a Swift-doksi elé. Hiszen a róla kapott képünk kevésbé drámai, sokkal rágógumisabb, poposabb, felszínesebb.

Kicsit felszínesebb is a dokumentumfilm, mint Gagáé, de persze ezt itt el is kell engedni és nem ahhoz mérni, hiszen Taylor Swift ennyit hagyott megmutatni magából - vajon mi mennyit hagynánk? Persze ez sem kevés ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt még az utcára is csak úgy volt hajlandó kilépni, mint egy ötvenes évekbeli képeslap egy csini csajról. Ma már nem érdekli, hogy tokája van, hogy béna a haja, hogy meghízott, és egyáltalán, az sem annyira izgatja - azért erre még visszatérünk -, mint korábban, hogy mit gondolnak róla.